Összes oldalmegjelenítés

2011. december 21., szerda

AngelGirl pályázatára írt novellám


Sziasztok! : DD
Íme egy pályaművem AngelGirl pályázatára, ahol 1. helyezést értem el. :)
 


Légyszi olvassátok, és írjatok véleményt is! : D
Köszszii.x.Puszszii
Bonnie



Egy dallam a szélben


A negyedik születésnapomra a szüleimtől kaptam egy plüssmacit. Két hónappal ezután autóbalesetben meghaltak. A mai napig minden nap megölelem a macimat, még beszélek is hozzá néha. Hiszem ez természetes. Vagy nem? A szüleim arcára nem nagyon emlékszem, de bizonyítékom mindig is volt arra, hogy valaha szerettek engem: a bőröndöm, a gitárom és a kedvenc macim – ezeket ugyanis mind tőlük kaptam, ezáltal sosem feledtem el őket. Ezek a dolgok most is itt vannak velem. Állok a peronon és azt lesem, mikor érkezik meg a vonat. Úgy várom… Végre megtudhatom…

Hat évvel korábban.

Kislányként még csak bele sem gondoltam, hogy, ha felnövök, milyen feladatokat kapok. Plumefluff. Ezt a nevet örököltem, ami komoly kötelességgel járt akkoriban. Nagyhatalmú családunk keze mindenhová elért – e mögött azonban kemény munka állt. Vincent, a bátyám általában meghozta a helyes döntéseket, habár még csak tizennégy éves volt. Nagyon csodáltam őt, valamiféle példaképként tekintettem rá… Azt hiszem.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a szolgálóm, Hannabell, elhúzta a függönyt az ablakok elől, s a verőfényes nap a szemembe sütött.
- Jó reggelt, Caroline kisasszony! Remélem jól aludt – köszöntött mosolyogva.
- Jó reggelt, Hanna. Hol van Zao és Vincent? – húztam a fejemre a takarót.
- Zao éppen előkészíti a reggelit, a Fiatalúr pedig a dolgozószobájában van.
- Remek! – ültem fel. – Éhes vagyok. Köszönöm, hogy felkeltettél.
- Kikészítem a mai ruháját – ment Hannabell a ruhásszekrényemhez. – Kérem, keljen fel, hogy segíthessek öltözködni.
- Nem szükséges, megoldom.
- Engedelmével – pukedlizett Hannabell – folytatnám a napi teendőimet.
- Menj csak – bocsájtottam el hatalmas mosolyt erőltetve az arcomra.
Amint becsukta a lány az ajtót, a jókedvem elillant.

Az arcodba nevettem, de ez csak álca… El akartalak terelni, hogy ne lásd, mennyire fájnak a szavaid.

Mindig Zao ébresztett. Netán elfeledett engem? Ilyesfajta gondolatok lepték el az agyamat.
Zao Vincent komornyikja volt. Amióta az eszemet tudom, ő mindig ott élt velünk abban a hatalmas házban. Rövid, fekete hajat viselt, szemgödreiben sötétbarna szemek ültek. Magassága úgy 180 cm lehetett - ezt onnan tudom, mert régebben hallottam, mikor apa egyszer megadta Zao méreteit egy szabónak, hogy csináljon neki egy ünnepségre ruhát. Attól függetlenül, hogy Zao igen nagy akaraterőt tudhatott magáénak, mégis hallgatott a bátyámra, és mindentől megvédte őt. Miután a szüleink meghaltak, Zao olyan lett, mint egy „apa”. Igazából sosem tekintettük annak, de mégis úgy vigyázott ránk, mint a szeme fényére. Ezért is szerettem belé. Olyan kedves volt velem, és őszinte… Azt gondoltam, hogy ez a ritka kincs egyszer az enyém lehet. Talán tévedtem…

Felhúztam a térdeimet, egy párnát tettem rájuk. Átöleltem őket, s az arcomat a párnába temettem.

Mondd, Zao! Szeretsz még? Egyre kevesebbet látlak. Mi van veled? Úgy érzem, kezdelek elveszíteni…

Vagy fél óráig sírhattam, hirtelen kopogtattak.
- Kisasszony, kérem, fáradjon az étkezőbe. Kihűl az étel – hallottam Zao hangját az ajtó mögül.
Megköszörültem a torkomat – hátha sikerül emberi hangot kiadnom magamból.
- R-Rendben – végül csak ennyit sikerült kinyögnöm.
- Most bemegyek – nyomta le a kilincset.
- Ne! – tiltakoztam, az ajtó azonban tovább nyílt. – Azt mondtam NE! – kiabáltam kétségbeesetten.
Zao végre megállt.
- Miért?
- Nem akarom, hogy így láss!
- Heh? Mégis mire gondol, kisasszony? Talán…
- Nem érdekelsz, menj innen! – szakítottam félbe mondandóját, majd hozzávágtam a párnát az ajtóhoz, de az Zao arcát találta el, aki mégis csak belépett a szobámba.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.
- Nem jöttél – feleltem, miközben felálltam. – Azt hittem… - megindultam felé, s átöleltem. – Azt hittem nem szeretsz már.
Akárhogy is akartam, a könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Patakokban folytak le az arcomon, s egy idő után átnedvesedett Zao ruhája.
- Sosem foglak elhagyni – térdelt le elém, hogy a fejünk nagyjából egyforma magasságban legyen -, megígértem neked.
Sok hasonlót mondott még nekem ezután, de én egyre inkább csak sírtam és sírtam. Hogy valójában mit éreztem Zao iránt, talán még magam sem tudtam felfogni. Egyben azonban biztos voltam: ha történne vele valami, abba belehalnék. Most, hogy visszaemlékszem, talán jobban szerettem, mint a saját testvéremet. Tudtam, ennek nem így kellene lennie, de akárhogy is próbáltam, sosem tudtam máshogy érezni…
- Boldog születésnapot! – suttogta a fülembe, miközben átölelt.
Hirtelen eltolt magától, s ajkait az enyémhez szorította. Olyan hirtelen történt, hogy még a szememet sem volt időm lehunyni.
Fogalmam sincs meddig tarthatott, mert számomra még az idő is megállt. Egy varázsütésre lett vége a dolognak, Zao csak mosolygott.
- Ez a mi titkunk lesz, rendben? – suttogta. – Én is szeretlek, amióta megláttalak, de nem lehetek veled. Várnunk kell még. Várnunk, míg felnősz. Ígérem, hogy mindentől megvédelek, megteszek bármint, hogy boldog légy.
Megindult az ajtó felé, s kiment.

Ha kinyitja az ajtót és visszanéz, akkor igazat mondott – gondoltam magamban.

Egy perc sem telt el, az ajtó résnyire kinyílt, Zao bedugta a fejét a résen.
- Jöjjön reggelizni, kisasszony, sok finomságot készítettem – mondta, majd rám kacsintott.
Becsukta az ajtót, s eltűnt.

Bárcsak igaz lenne, amit mondtál. Olyan boldoggá tennél vele… Nem is kellene ez után, hogy tested rögtön enyém legyen, hisz tudom: szíved már rég az enyém.

Felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Villámgyorsan lerohantam az emeletről, egyenesen az étkezőbe. Vincent már az asztalnál ült, de még nem evett.
- Jó reggelt, húgocskám! – állt fel Vincent az asztaltól, és odajött hozzám.
- Jó reggelt! – köszöntöttem vissza.
- Ma mellettem eszel – fogta meg a kezem, és intett Zaonak – aki időközben jött be -, hogy hozza utánunk a széket.
Leültünk. Megláttam Hannabellt a konyha felé vezető ajtóban, a kezében egy hatalmas tortát tartott.
- Boldog születésnapot! – mondta egyszerre Vincent, Zao és Hanna.
A boldogságtól sírva fakadtam.
- Emlékszem, mikor anya és apa még éltek, akkor is mindig így ünnepeltük a szülinapomat – szipogtam.
- Megérdemled – mosolygott rám Vincent, letörölt az arcomról egy könnycseppet. – Az ajándékod pedig… Tádá! – mutatott a bejárat felé, ahol egy idősebb férfit véltem felfedezni.
Értetlenül néztem bátyámra, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.
- Mivel van gitárod, ezért játszanod is kell rajta, nem? – A bátyám csak mosolygott. Rég nem láttam rajta olyan őszinte boldogságot, mint akkor. Ez nekem már hatalmas ajándéknak számított – azért a gitártanulásnak is örültem.
- Caroline Plumefluff kisasszonyhoz jöttem – jelentette be az ajtóban álló férfi.
Az utána következő hat évben minden nap eljött hozzám a tanító – erre végképp szakítottam időd az olvasás, írás, számolás és egyéb tantárgyak mellett - egy órácskára. Állítása szerint gyorsan tanultam, bemutatót is adtam rendezvényeken.
A tizennyolcadik szülinapom után körülbelül három hónappal gyönyörű, meleg idő volt. Egyik nap egyedül gyakoroltam egy gyönyörű dalt, mikor Zao megjelent, kezében egy tálcát tartott, amin egy csésze tea és süti üldögélt. Megköszöntem, levettem a csészét, kortyoltam egyet, majd visszatettem. Zao mellém húzott egy széket, helyet foglalt.
- Gyönyörű… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Válaszolnál nekem egy kérdésre? Még akkor is, ha ez a kérdés eléggé… személyes?
- Természetesen, kisasszony – válaszolt szinte azonnal a komornyik.
- Te… miért nem öregszel?
Szemei kitágultak, látszólag meglepte a kérdésem. Pár perccel később a csodálkozó arckifejezést felváltotta egy démoni mosoly.
- Biztos tudni akarod, Caroline? – suttogta bizalmasan.
- Végre megértetted, hogy tegezhetsz nyugodtan… - jegyeztem meg a témától eltérve. – Amúgy ez milyen kérdés? Persze, hogy tudni akarom, ha másként lenne, nem kérdeztem volna.
- Nem vagyok ember – suttogta, miközben ismét megjelent az a démoni mosolya.
Nem értettem ezt a kijelentését, azonban tudtam, hogy igazat beszél.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Én nem vagyok ember. Nem vagyok olyan, mint te. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek – magyarázta. – Démonnak születtem.
Elmesélte a bátyámmal való találkozását, a hozzánk kerülésének okát, és a hűségének miértjeit. Egy szövetséget is említett.
- Miféle szövetség? – kíváncsiskodtam.
- Sajnálom, Caroline, de azt nem mondhatom el neked, az titok. Már így is túl sokat fecsegtem.
Azon az 1919. évi nyári délutánon végre felfogtam. Megértettem, hogy az emberek miért szajkózták azt: „A démonok köztünk járnak!” Igaz, egyetlen nő ordibált ilyeneket a templom bejárata előtt – nem is értem, miért nem tiltották ki onnan -, az is igaz, hogy az a nő egy kicsit bolond volt, de nekem akkor először jutott eszembe gondolkozni a „prédikációján”. Előtte mindig csak az jutott eszembe, mikor elhaladtunk mellette a templomba menet, hogy „Jé, ez a hölgy is sok pálinkával indította a reggelt.” Talán mégse beszélt hülyeségeket?
A merengésemet Zao egy kijelentése szakította meg.
- Így már nem kellek neked, mi? – lökte oda nekem flegmán.
- Miért ne kellenél? Tőlem lehetsz akár az ördög is, akkor is szeretlek - simítottam meg puha arcát.
A beszélgetés után mégis minden megváltozott. Zao elhidegült tőlem, amibe majdnem belepusztultam. Még csak rám sem nézett, szavakra sem méltatott. Ekkor határoztam el magam. Mindenkinek azt hazudtam, hogy el akarok menni egy kicsit pihenni. A vonat segítségét terveztem igénybe venni, csak éppen nem úgy, ahogy a többiek gondolták. A bőröndömbe nem raktam ruhát, üresen raktam el.
Most itt vagyok a vasútállomáson. Állok a peronon, várom, hogy jöjjön a vonat. Olyan szerelvényt várok, ami nem is áll meg itt, egyenesen továbbhajt.
Nem szeretek sokmindent. Mégis amik, és akik kedvesek a szívemnek, mind itt vannak velem. Vincent, Hannabell, a macim, a gitárom, a bőröndöm és… Zao. Önző cselekedetre készülök, de kit érdekel? Mi értelme élnem, ha a szerelmem levegőnek néz. Semmi… Semmi értelme…
Jön a vonat, hallom a zakatolást. A bőröndöm le van fektetve, rá van téve a gitárom, és most a macit helyezem a gitárra. Búcsúzásképpen integetek, közelebb lépek a sínekhez. Látom a vonatot, tíz méter messze lehet. Elrugaszkodom, és ugrok…
Mivel a szememet behunytam, így nem látok semmit. Vagy talán meghaltam? Nem. Úgy érzem, mintha valaki tartana engem. Kinyitom a szememet, Zaot látom.
- Idióta – jegyzi meg, de nem szól semmit többet.
Elegem van, a könnyeim előtörnek.
- Én idióta? – üvöltök rá. – Te tudnál úgy élni, hogy akit szeretsz, az semmibe vesz?
- Annyira buta vagy, Caroline. Már megmondtam, hogy fontosabb vagy számomra mindennél. Azonban tilos együtt lennem egy emberrel.
- Nem érdekel.
- Engem igen – erősködik Zao.
- Akkor leszel szíves letenni, ugyanis szeretném megvárni a következő vonatot.
- Mondták már, hogy nagyon erőszakos tudsz lenni? – sóhajt.
- Mindent vállalok érted…
- Legyen – adja be a derekát. – Viszont, ha megtudják, akkor engem megölnek. Rólad nem is beszélve.
- Nem szeretném ezt, de, ha valami véletlen folytán mégis megtörténne a dolog, akkor… Viszlát a pokolban, szerelmem! – csókolom meg, s közben hatalmasat dobban örömében a szívem. Olyan, mintha egy dallamot játszana el, mely messze száll a szélben.