AngelGirl pályázatára írt novellám

Sziasztok! : DD

Íme egy pályaművem AngelGirl pályázatára, ahol 1. helyezést értem el. :)

 

Légyszi olvassátok, és írjatok véleményt is! : D

Köszszii.x.Puszszii

Bonnie

Egy dallam a szélben

A negyedik születésnapomra a szüleimtől kaptam egy plüssmacit. Két hónappal ezután autóbalesetben meghaltak. A mai napig minden nap megölelem a macimat, még beszélek is hozzá néha. Hiszem ez természetes. Vagy nem? A szüleim arcára nem nagyon emlékszem, de bizonyítékom mindig is volt arra, hogy valaha szerettek engem: a bőröndöm, a gitárom és a kedvenc macim – ezeket ugyanis mind tőlük kaptam, ezáltal sosem feledtem el őket. Ezek a dolgok most is itt vannak velem. Állok a peronon és azt lesem, mikor érkezik meg a vonat. Úgy várom… Végre megtudhatom…

Hat évvel korábban.

Kislányként még csak bele sem gondoltam, hogy, ha felnövök, milyen feladatokat kapok. Plumefluff. Ezt a nevet örököltem, ami komoly kötelességgel járt akkoriban. Nagyhatalmú családunk keze mindenhová elért – e mögött azonban kemény munka állt. Vincent, a bátyám általában meghozta a helyes döntéseket, habár még csak tizennégy éves volt. Nagyon csodáltam őt, valamiféle példaképként tekintettem rá… Azt hiszem.

Egy reggel arra ébredtem, hogy a szolgálóm, Hannabell, elhúzta a függönyt az ablakok elől, s a verőfényes nap a szemembe sütött.

- Jó reggelt, Caroline kisasszony! Remélem jól aludt – köszöntött mosolyogva.

- Jó reggelt, Hanna. Hol van Zao és Vincent? – húztam a fejemre a takarót.

- Zao éppen előkészíti a reggelit, a Fiatalúr pedig a dolgozószobájában van.

- Remek! – ültem fel. – Éhes vagyok. Köszönöm, hogy felkeltettél.

- Kikészítem a mai ruháját – ment Hannabell a ruhásszekrényemhez. – Kérem, keljen fel, hogy segíthessek öltözködni.

- Nem szükséges, megoldom.

- Engedelmével – pukedlizett Hannabell – folytatnám a napi teendőimet.

- Menj csak – bocsájtottam el hatalmas mosolyt erőltetve az arcomra.

Amint becsukta a lány az ajtót, a jókedvem elillant.

Az arcodba nevettem, de ez csak álca… El akartalak terelni, hogy ne lásd, mennyire fájnak a szavaid.

Mindig Zao ébresztett. Netán elfeledett engem? Ilyesfajta gondolatok lepték el az agyamat.

Zao Vincent komornyikja volt. Amióta az eszemet tudom, ő mindig ott élt velünk abban a hatalmas házban. Rövid, fekete hajat viselt, szemgödreiben sötétbarna szemek ültek. Magassága úgy 180 cm lehetett - ezt onnan tudom, mert régebben hallottam, mikor apa egyszer megadta Zao méreteit egy szabónak, hogy csináljon neki egy ünnepségre ruhát. Attól függetlenül, hogy Zao igen nagy akaraterőt tudhatott magáénak, mégis hallgatott a bátyámra, és mindentől megvédte őt. Miután a szüleink meghaltak, Zao olyan lett, mint egy „apa”. Igazából sosem tekintettük annak, de mégis úgy vigyázott ránk, mint a szeme fényére. Ezért is szerettem belé. Olyan kedves volt velem, és őszinte… Azt gondoltam, hogy ez a ritka kincs egyszer az enyém lehet. Talán tévedtem…

Felhúztam a térdeimet, egy párnát tettem rájuk. Átöleltem őket, s az arcomat a párnába temettem.

Mondd, Zao! Szeretsz még? Egyre kevesebbet látlak. Mi van veled? Úgy érzem, kezdelek elveszíteni…

Vagy fél óráig sírhattam, hirtelen kopogtattak.

- Kisasszony, kérem, fáradjon az étkezőbe. Kihűl az étel – hallottam Zao hangját az ajtó mögül.

Megköszörültem a torkomat – hátha sikerül emberi hangot kiadnom magamból.

- R-Rendben – végül csak ennyit sikerült kinyögnöm.

- Most bemegyek – nyomta le a kilincset.

- Ne! – tiltakoztam, az ajtó azonban tovább nyílt. – Azt mondtam NE! – kiabáltam kétségbeesetten.

Zao végre megállt.

- Miért?

- Nem akarom, hogy így láss!

- Heh? Mégis mire gondol, kisasszony? Talán…

- Nem érdekelsz, menj innen! – szakítottam félbe mondandóját, majd hozzávágtam a párnát az ajtóhoz, de az Zao arcát találta el, aki mégis csak belépett a szobámba.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.

- Nem jöttél – feleltem, miközben felálltam. – Azt hittem… - megindultam felé, s átöleltem. – Azt hittem nem szeretsz már.

Akárhogy is akartam, a könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Patakokban folytak le az arcomon, s egy idő után átnedvesedett Zao ruhája.

- Sosem foglak elhagyni – térdelt le elém, hogy a fejünk nagyjából egyforma magasságban legyen -, megígértem neked.

Sok hasonlót mondott még nekem ezután, de én egyre inkább csak sírtam és sírtam. Hogy valójában mit éreztem Zao iránt, talán még magam sem tudtam felfogni. Egyben azonban biztos voltam: ha történne vele valami, abba belehalnék. Most, hogy visszaemlékszem, talán jobban szerettem, mint a saját testvéremet. Tudtam, ennek nem így kellene lennie, de akárhogy is próbáltam, sosem tudtam máshogy érezni…

- Boldog születésnapot! – suttogta a fülembe, miközben átölelt.

Hirtelen eltolt magától, s ajkait az enyémhez szorította. Olyan hirtelen történt, hogy még a szememet sem volt időm lehunyni.

Fogalmam sincs meddig tarthatott, mert számomra még az idő is megállt. Egy varázsütésre lett vége a dolognak, Zao csak mosolygott.

- Ez a mi titkunk lesz, rendben? – suttogta. – Én is szeretlek, amióta megláttalak, de nem lehetek veled. Várnunk kell még. Várnunk, míg felnősz. Ígérem, hogy mindentől megvédelek, megteszek bármint, hogy boldog légy.

Megindult az ajtó felé, s kiment.

Ha kinyitja az ajtót és visszanéz, akkor igazat mondott – gondoltam magamban.

Egy perc sem telt el, az ajtó résnyire kinyílt, Zao bedugta a fejét a résen.

- Jöjjön reggelizni, kisasszony, sok finomságot készítettem – mondta, majd rám kacsintott.

Becsukta az ajtót, s eltűnt.

Bárcsak igaz lenne, amit mondtál. Olyan boldoggá tennél vele… Nem is kellene ez után, hogy tested rögtön enyém legyen, hisz tudom: szíved már rég az enyém.

Felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Villámgyorsan lerohantam az emeletről, egyenesen az étkezőbe. Vincent már az asztalnál ült, de még nem evett.

- Jó reggelt, húgocskám! – állt fel Vincent az asztaltól, és odajött hozzám.

- Jó reggelt! – köszöntöttem vissza.

- Ma mellettem eszel – fogta meg a kezem, és intett Zaonak – aki időközben jött be -, hogy hozza utánunk a széket.

Leültünk. Megláttam Hannabellt a konyha felé vezető ajtóban, a kezében egy hatalmas tortát tartott.

- Boldog születésnapot! – mondta egyszerre Vincent, Zao és Hanna.

A boldogságtól sírva fakadtam.

- Emlékszem, mikor anya és apa még éltek, akkor is mindig így ünnepeltük a szülinapomat – szipogtam.

- Megérdemled – mosolygott rám Vincent, letörölt az arcomról egy könnycseppet. – Az ajándékod pedig… Tádá! – mutatott a bejárat felé, ahol egy idősebb férfit véltem felfedezni.

Értetlenül néztem bátyámra, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.

- Mivel van gitárod, ezért játszanod is kell rajta, nem? – A bátyám csak mosolygott. Rég nem láttam rajta olyan őszinte boldogságot, mint akkor. Ez nekem már hatalmas ajándéknak számított – azért a gitártanulásnak is örültem.

- Caroline Plumefluff kisasszonyhoz jöttem – jelentette be az ajtóban álló férfi.

Az utána következő hat évben minden nap eljött hozzám a tanító – erre végképp szakítottam időd az olvasás, írás, számolás és egyéb tantárgyak mellett - egy órácskára. Állítása szerint gyorsan tanultam, bemutatót is adtam rendezvényeken.

A tizennyolcadik szülinapom után körülbelül három hónappal gyönyörű, meleg idő volt. Egyik nap egyedül gyakoroltam egy gyönyörű dalt, mikor Zao megjelent, kezében egy tálcát tartott, amin egy csésze tea és süti üldögélt. Megköszöntem, levettem a csészét, kortyoltam egyet, majd visszatettem. Zao mellém húzott egy széket, helyet foglalt.

- Gyönyörű… - kezdte, de félbeszakítottam.

- Válaszolnál nekem egy kérdésre? Még akkor is, ha ez a kérdés eléggé… személyes?

- Természetesen, kisasszony – válaszolt szinte azonnal a komornyik.

- Te… miért nem öregszel?

Szemei kitágultak, látszólag meglepte a kérdésem. Pár perccel később a csodálkozó arckifejezést felváltotta egy démoni mosoly.

- Biztos tudni akarod, Caroline? – suttogta bizalmasan.

- Végre megértetted, hogy tegezhetsz nyugodtan… - jegyeztem meg a témától eltérve. – Amúgy ez milyen kérdés? Persze, hogy tudni akarom, ha másként lenne, nem kérdeztem volna.

- Nem vagyok ember – suttogta, miközben ismét megjelent az a démoni mosolya.

Nem értettem ezt a kijelentését, azonban tudtam, hogy igazat beszél.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom. Én nem vagyok ember. Nem vagyok olyan, mint te. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek – magyarázta. – Démonnak születtem.

Elmesélte a bátyámmal való találkozását, a hozzánk kerülésének okát, és a hűségének miértjeit. Egy szövetséget is említett.

- Miféle szövetség? – kíváncsiskodtam.

- Sajnálom, Caroline, de azt nem mondhatom el neked, az titok. Már így is túl sokat fecsegtem.

Azon az 1919. évi nyári délutánon végre felfogtam. Megértettem, hogy az emberek miért szajkózták azt: „A démonok köztünk járnak!” Igaz, egyetlen nő ordibált ilyeneket a templom bejárata előtt – nem is értem, miért nem tiltották ki onnan -, az is igaz, hogy az a nő egy kicsit bolond volt, de nekem akkor először jutott eszembe gondolkozni a „prédikációján”. Előtte mindig csak az jutott eszembe, mikor elhaladtunk mellette a templomba menet, hogy „Jé, ez a hölgy is sok pálinkával indította a reggelt.” Talán mégse beszélt hülyeségeket?

A merengésemet Zao egy kijelentése szakította meg.

- Így már nem kellek neked, mi? – lökte oda nekem flegmán.

- Miért ne kellenél? Tőlem lehetsz akár az ördög is, akkor is szeretlek - simítottam meg puha arcát.

A beszélgetés után mégis minden megváltozott. Zao elhidegült tőlem, amibe majdnem belepusztultam. Még csak rám sem nézett, szavakra sem méltatott. Ekkor határoztam el magam. Mindenkinek azt hazudtam, hogy el akarok menni egy kicsit pihenni. A vonat segítségét terveztem igénybe venni, csak éppen nem úgy, ahogy a többiek gondolták. A bőröndömbe nem raktam ruhát, üresen raktam el.

Most itt vagyok a vasútállomáson. Állok a peronon, várom, hogy jöjjön a vonat. Olyan szerelvényt várok, ami nem is áll meg itt, egyenesen továbbhajt.

Nem szeretek sokmindent. Mégis amik, és akik kedvesek a szívemnek, mind itt vannak velem. Vincent, Hannabell, a macim, a gitárom, a bőröndöm és… Zao. Önző cselekedetre készülök, de kit érdekel? Mi értelme élnem, ha a szerelmem levegőnek néz. Semmi… Semmi értelme…

Jön a vonat, hallom a zakatolást. A bőröndöm le van fektetve, rá van téve a gitárom, és most a macit helyezem a gitárra. Búcsúzásképpen integetek, közelebb lépek a sínekhez. Látom a vonatot, tíz méter messze lehet. Elrugaszkodom, és ugrok…

Mivel a szememet behunytam, így nem látok semmit. Vagy talán meghaltam? Nem. Úgy érzem, mintha valaki tartana engem. Kinyitom a szememet, Zaot látom.

- Idióta – jegyzi meg, de nem szól semmit többet.

Elegem van, a könnyeim előtörnek.

- Én idióta? – üvöltök rá. – Te tudnál úgy élni, hogy akit szeretsz, az semmibe vesz?

- Annyira buta vagy, Caroline. Már megmondtam, hogy fontosabb vagy számomra mindennél. Azonban tilos együtt lennem egy emberrel.

- Nem érdekel.

- Engem igen – erősködik Zao.

- Akkor leszel szíves letenni, ugyanis szeretném megvárni a következő vonatot.

- Mondták már, hogy nagyon erőszakos tudsz lenni? – sóhajt.

- Mindent vállalok érted…

- Legyen – adja be a derekát. – Viszont, ha megtudják, akkor engem megölnek. Rólad nem is beszélve.

- Nem szeretném ezt, de, ha valami véletlen folytán mégis megtörténne a dolog, akkor… Viszlát a pokolban, szerelmem! – csókolom meg, s közben hatalmasat dobban örömében a szívem. Olyan, mintha egy dallamot játszana el, mely messze száll a szélben.

Novellám Bells pályázatára. : )

A hógömb

2011. november 11. Péntek

A nevem Rosemary Anne Sparks. Átéltem valami olyan mesébe illőt, oly varázslatos és egyben pokoli dolgot, ami miatt bolondnak nyilvánítottak, és őrültek közé zártak. Idáig mindent magamban tartottam, de már nem bírom tovább. Annyi hihetetlen dolog történt velem abban a bizonyos kilenc hónapban. Talán Önök is őrültnek hisznek majd, ha elolvasták ezt, de engem nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy tudjanak az igazságról. Nem, nem arról, amit igazságnak hisznek, hanem arról, ami ténylegesen megtörtént. Fel akarom tárni… a valóságot.

Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött az egész, 1996. június 1-jén, Szombaton. Tizenhét éves voltam. Egy árvaházban éltem, valahol London mellett, 6 éves korom óta. A Szent Tamás egyház befogadott tizenhat éves koromban, mert az árvaházban túl sok volt a gyerek. Itt kezdődött életem azon szakasza, mikor arról akartak meggyőzni, hogy tegyek olyat, amit már régen nem mertem… Higgyek.

Engem azonban nem nagyon hozott lázba a dolog. Grace nővér is hamar rájött, hogy nem vagyok valami jó apácának. Ez főleg akkor bizonyosodott be, mikor kiderült, hogy eljárogattam bulizni. A miséket elblicceltem, gyónni sem mentem valami sűrűn.

- Miért vagy itt? – kérdezte egy napsütéses őszi reggelen Grace nővér. – Nem tűnsz valami vallásosnak.

Cseppet sem gondolkoztam, rögtön rávágtam a válaszom.

- Amíg van tető a fejem fölött és étel, amit megehetek, addig nem panaszkodok.

Ahogy elkezdődött a beszélgetésünk, ugyan olyan gyorsan be is akartam fejezni, de Grace nővér megállított.

- Ma érkezik hozzánk a Tiszteletes Úr! Eric Clearnek hívják. Kérlek, vezesd körbe az egyházunkban, és légy vele kedves – mosolyodott el a nő.

Valahogy amióta megismertem azt a hölgyet – Grace nővért -, mindig csodáltam Őt. Fiatal, életvidám és látszott rajta, hogy a munkája híve. Emellett folyton kitartott a legvégsőkig. Talán magamnak sem mertem bevallani, de egy kicsit hasonlított valakire. Egy édesanyának kell ilyennek lenni?

A beszélgetés után elindultam elvégezni napi teendőimet. Kitakarítottam az oltárt, felsöpörtem a folyosókat, port töröltem, de ezek előtt még megreggeliztem, a mosatlanokat pedig elmosogattam. Mikor a levélgereblyézést is befejeztem, belelapátoltam egy pár zsákba a levélkupacot, s a megadott helyre akartam vinni. Csakhogy a kezemben lévő zsáktól nem láttam semmit, így véletlen nekimentem valakinek, Én elestem, a zsák szétszakadt, a leveleket pedig széthordta egy szellő.

- Haver, ezt nagyon jól megcsináltad! – förmedtem rá az idegenre. – Röpke három órája gereblyézgetek itt kint. Hála neked, lett még egy kis plusz melóm. Nagyon köszönöm. Pedig még ezer dolgom van… - zsörtölődtem.

- Nagyon sajnálom… nővér – nyújtotta felém kezét aggodalmaskodva az ismeretlen férfi. Addig a pillanatig nem is néztem rá – a segítő kezet természetesen elfogadtam. Nemcsak hangja, hanem azúrkék szemei is rabul ejtettek. Köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam, mint egy idióta – és közben el nem engedtem a kezét.

- S-Semmi baj – dadogtam.

- Ön Rosemary nővér?

- Igen – feleltem.

- Remek – mosolyodott el a szöszi pasi, kinek forró keze szinte égette a bőrömet. – Már nagyon vártam a találkozást.

Ennél a pontnál arcomba vágódott a valóság.

- Csak nem… Clear tiszteletes? – vontam fel a szemöldököm.

- Anney! – hallottam Dakota hangját magam mögül, de valahogy képtelen voltam felé fordulni. – Anney, gyere már! Még nem végeztél a levelekkel? Megbeszéltük, hogy te tereled el Grace nővér figyelmét – rángatott fel. – Elnézést, Clear tiszteletes, de most elő kell készítenünk egy meglepetést – hadarta.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy az ajtó felé cibál.

Sikerült Grace nővér szülinapi buliját jól kivitelezni. Az ünnepelt meghatódva nyitotta ki az ajándékokat. Ez a részlet nem is olyan lényeges, bár tisztán emlékszem a nővér boldogságára. Az olyan mérhetetlen boldogságra, amiben nekem sosem volt részem…

Clear tiszteletes csatlakozott az egyházunkhoz. Úgy gondolom, minden nappal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az a férfi titokzatos volt és ez nagyon tetszett. Azonban a titokzatosság titkokkal jár, amiből neki rengeteg lehetett – láttam a szemében. Egy tiltott dolgot kezdtem érezni egy olyan személy iránt, aki sohasem lehetett volna az enyém. Még az Ő beleegyezésével sem. Ez a tudat azonban jobban fájt, mint bármi más akkoriban.

Teltek a hónapok, egyre jobban közeledett a Karácsony. Mindenki lázasan készülődött az előadásra, az ünnepségre, az ajándékozásra. Én a kórus tagja voltam, ezért szerepeltem a műsorban.

- Olyan a hangod, mintha egy angyal dalolna – mondták nekem többen is.

Nem tagadom, valóban kifogásolhatatlan énekhanggal áldott meg az ég, és imádtam is a kórus tagja lenni. Az első Karácsonyomat töltöttem ott, így nem nagyon tudtam elrendezni a dolgokat segítség nélkül. Holly, Dakota és Gloria sokat magyaráztak nekem a rendszerről meg a szabályok betartásáról – amiket persze nem értettem, hiszen, hogy lehet szabályzat alapján előkészíteni egy ünnepet?

Karácsony napján minden díszbe verve állt, még az emberek is. Az egész templom csillogott-villogott, a fa alatt egy halom doboz állt – mind titkokat rejtve. A mézeskalács illata betöltötte a helyiséget, mely keveredett a fenyő illatával. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Gloriának, Holly-nak, Dakotának és Clear tiszteletesnek vettem meglepetést, Ők is nekem – még az általam szeretett férfi is. Igen, szerettem. Be kellett vallanom magamnak is, hogy, amit érzek, az szerelem. Dakotától egy kötött pulcsit, Gloriától egy takaros csizmát, Holly-tól egy sálat és a tiszteletes úrtól egy gyönyörű hógömböt. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy nem egy átlagos tárgy. A gyanúm beigazolódott.

Aznap este nem bírtam ki, felráztam a hógömböt. Érdekes fény áradt belőle, de ezen kívül nem történt semmi.

Másnap reggel valami fehérben fekve találtam magam. Nem fáztam, de elég hideg volt. Rögtön rájöttem: hó az, ami körülvesz. Rögtön szétnéztem. Mindenütt hó. Néhány fenyőfa látszott csupán a nagy fehérségben.

Futásnak eredtem, elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Azonban egyszer csak egy falnak ütköztem, egy láthatatlan falnak. Egyszerűen nem tudtam tovább menni.

Szárnysuhogást hallottam a hátam mögül. Mikor megfordultam, Clear tiszteletes állt előttem. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, de - mint később rájöttem – alaptalanul. Lerítt róla a düh, a lenézés.

- Egy angyal vagyok – szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem. – Meg kell, hogy szabadítsam a világot a tisztátalanoktól.

Villámgyorsasággal ért el hozzám, s a földre lökött. Valahonnan előszedett egy ostort. Ütni kezdett vele, közben meg sorolgatott valamit. Nem nagyon tudtam ráfigyelni, mert a fájdalom minden más érzékemet elnyomta. Nem tudom hányszor csapott rám, nem számoltam, de láttam, ahogy a vérem vörösre festette a fehérséget. Úgy éreztem, ott a vég. Hirtelen abbahagyta és így szólt:

- Mára ennyi elég, remélem megtanultad a mai leckédet! – vetette oda, majd szárnysuhogást hallottam, s mikor felnéztem az angyalt már nem láttam.

Minden egyes lesújtását végigüvöltöttem, azonban akkor már nem tudtam sem sírni, sem ordítani. Így csak feküdtem a hóban és próbáltam nem gondolni a lüktető fájdalomra. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban keltem fel reggel. A hátam ugyanúgy fájt, mint az este, csak kétszer annyira. Váratlanul benyitott valaki a szobámba. Kinyitottam a szememet, Clear tiszteletes személyét vétem felfedezni. A lehető legtávolabb húzódtam tőle, de a belém hasító fájdalom nem nagyon engedett mozogni.

- Látom felébredtél. Jöttem kitisztítani a sebedet – mondta mosolyogva, majd leült az ágyam szélére.

- Te képmutató álszent! – szűrtem a fogaim között.

- Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten.

- Az éjjel majdnem agyonvertél, most meg jópofizol itt nekem?

- Csak nem akarom, hogy elfertőződjön a seb. Ennyi az egész. Különben is, így jobban gyógyul…

Akkor még csak nem is sejtettem mi annak a szemétládának az igazi célja, de elég hamar rávezetett. Éjjelente félholtra vert, reggel pedig ellátta a sebeimet. Fogalmam sincs ezt milyen taktikának hívták, mégis elég hatásosnak bizonyult. Szabályosan rettegem tőle, Őt ez mulattatta. A fájdalmaim miatt néha alig bírtam járni, egy idő után sikerült megszoknom.

Ez ment nyolc hónapig minden áldott este. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan tudnék megszabadulni ettől az egésztől. Végül egy ebéd során döbbentem rá a megoldásra. Az egyik lány majdnem leejtett egy poharat, s valaki megszólalt:

- Vigyázz, az üveg könnyen törik!

A hógömböm is üvegből volt.

Kaja után rögtön a szobámba rohantam. Ahogy a kezembe vettem a hógömböt, megint a hatása alá kerültem. Csakhogy dühöm nagyobb volt a befolyásolhatóságomnál. Hatalmas erővel földhöz vágtam, s ripityára tört. A szilánkok szanaszét repültek, folyadék kiömlött a padlóra. A hógömb megsemmisült, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha többé nem láttam Eric Cleart.

„ Az újságcikk kiadása után egy héttel Rosemary Anne Sparks életét vesztette.

A halottkém szívleállást állapított meg.

Kikértük Grace nővér véleményét az esetről, így nyilatkozott:

„Talán mégsem sima véletlen halált halt a lány. Teljes meggyőződésem, hogy Clear tiszteletes keze volt a dologban.” ”

A cikk végének kiadása után Grace Tomas nővért holtan találták saját lakásában.

Egy darab papírt szorongatott a kezében, melyre ezt írta valaki:

„A hógömb tulajdonosa megkapja a halál csókját. Idő nem számít, tengernyi van belőle. Érted is eljövök, asszony, ki nevemre bajt hozol, készülj a megtisztulásra, a halálodra.”

Az itt említett Eric Cleart nem találta meg a rendőrség.

Egyesek azt állítják Isten egyik beteglelkű árulója, mások szerint egy lelketlen bukott.

Az igazság mégis rejtve marad, mert ez az ügy eléggé titokzatos.

A titokzatosság pedig titkokkal jár.

Új blog

Sziasztok!
Nyitottam egy új blogot! :D Ha van kedvetek nézzetek be.:)
http://bonniew-halhatatlannakszulettem.blogspot.com/
Puszszii
Bonnie

Visszatérés a Paradicsomból : )

Üdvözletem erre repülő madárkáim!
Visszaevett a penész Spanyolországból. Nagyon jó volt, szívesen megismételném. Itt van pár kép: