Sziasztok! : DD
Íme egy pályaművem AngelGirl pályázatára, ahol 1. helyezést értem el. :)
Légyszi olvassátok, és írjatok véleményt is! : D
Köszszii.x.Puszszii
Bonnie
Egy dallam a szélben
A negyedik születésnapomra a
szüleimtől kaptam egy plüssmacit. Két hónappal ezután autóbalesetben meghaltak.
A mai napig minden nap megölelem a macimat, még beszélek is hozzá néha. Hiszem
ez természetes. Vagy nem? A szüleim arcára nem nagyon emlékszem, de bizonyítékom
mindig is volt arra, hogy valaha szerettek engem: a bőröndöm, a gitárom és a
kedvenc macim – ezeket ugyanis mind tőlük kaptam, ezáltal sosem feledtem el
őket. Ezek a dolgok most is itt vannak velem. Állok a peronon és azt lesem,
mikor érkezik meg a vonat. Úgy várom… Végre megtudhatom…
Hat évvel korábban.
Kislányként még csak bele sem
gondoltam, hogy, ha felnövök, milyen feladatokat kapok. Plumefluff. Ezt a nevet
örököltem, ami komoly kötelességgel járt akkoriban. Nagyhatalmú családunk keze
mindenhová elért – e mögött azonban kemény munka állt. Vincent, a bátyám
általában meghozta a helyes döntéseket, habár még csak tizennégy éves volt.
Nagyon csodáltam őt, valamiféle példaképként tekintettem rá… Azt hiszem.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a
szolgálóm, Hannabell, elhúzta a függönyt az ablakok elől, s a verőfényes nap a
szemembe sütött.
- Jó reggelt, Caroline kisasszony!
Remélem jól aludt – köszöntött mosolyogva.
- Jó reggelt, Hanna. Hol van Zao
és Vincent? – húztam a fejemre a takarót.
- Zao éppen előkészíti a
reggelit, a Fiatalúr pedig a dolgozószobájában van.
- Remek! – ültem fel. – Éhes
vagyok. Köszönöm, hogy felkeltettél.
- Kikészítem a mai ruháját – ment
Hannabell a ruhásszekrényemhez. – Kérem, keljen fel, hogy segíthessek
öltözködni.
- Nem szükséges, megoldom.
- Engedelmével – pukedlizett
Hannabell – folytatnám a napi teendőimet.
- Menj csak – bocsájtottam el hatalmas
mosolyt erőltetve az arcomra.
Amint becsukta a lány az ajtót, a
jókedvem elillant.
Az arcodba nevettem, de ez csak álca… El akartalak terelni, hogy ne lásd,
mennyire fájnak a szavaid.
Mindig Zao ébresztett. Netán
elfeledett engem? Ilyesfajta gondolatok lepték el az agyamat.
Zao Vincent komornyikja volt.
Amióta az eszemet tudom, ő mindig ott élt velünk abban a hatalmas házban. Rövid,
fekete hajat viselt, szemgödreiben sötétbarna szemek ültek. Magassága úgy 180 cm lehetett - ezt onnan
tudom, mert régebben hallottam, mikor apa egyszer megadta Zao méreteit egy
szabónak, hogy csináljon neki egy ünnepségre ruhát. Attól függetlenül, hogy Zao
igen nagy akaraterőt tudhatott magáénak, mégis hallgatott a bátyámra, és
mindentől megvédte őt. Miután a szüleink meghaltak, Zao olyan lett, mint egy
„apa”. Igazából sosem tekintettük annak, de mégis úgy vigyázott ránk, mint a
szeme fényére. Ezért is szerettem belé. Olyan kedves volt velem, és őszinte…
Azt gondoltam, hogy ez a ritka kincs egyszer az enyém lehet. Talán tévedtem…
Felhúztam a térdeimet, egy párnát
tettem rájuk. Átöleltem őket, s az arcomat a párnába temettem.
Mondd, Zao! Szeretsz még? Egyre kevesebbet látlak. Mi van veled? Úgy
érzem, kezdelek elveszíteni…
Vagy fél óráig sírhattam,
hirtelen kopogtattak.
- Kisasszony, kérem, fáradjon az
étkezőbe. Kihűl az étel – hallottam Zao hangját az ajtó mögül.
Megköszörültem a torkomat – hátha
sikerül emberi hangot kiadnom magamból.
- R-Rendben – végül csak ennyit
sikerült kinyögnöm.
- Most bemegyek – nyomta le a
kilincset.
- Ne! – tiltakoztam, az ajtó
azonban tovább nyílt. – Azt mondtam NE! – kiabáltam kétségbeesetten.
Zao végre megállt.
- Miért?
- Nem akarom, hogy így láss!
- Heh? Mégis mire gondol,
kisasszony? Talán…
- Nem érdekelsz, menj innen! – szakítottam
félbe mondandóját, majd hozzávágtam a párnát az ajtóhoz, de az Zao arcát
találta el, aki mégis csak belépett a szobámba.
- Mi a baj? – kérdezte
értetlenül.
- Nem jöttél – feleltem, miközben
felálltam. – Azt hittem… - megindultam felé, s átöleltem. – Azt hittem nem
szeretsz már.
Akárhogy is akartam, a
könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Patakokban folytak le az arcomon, s egy idő
után átnedvesedett Zao ruhája.
- Sosem foglak elhagyni – térdelt
le elém, hogy a fejünk nagyjából egyforma magasságban legyen -, megígértem
neked.
Sok hasonlót mondott még nekem
ezután, de én egyre inkább csak sírtam és sírtam. Hogy valójában mit éreztem
Zao iránt, talán még magam sem tudtam felfogni. Egyben azonban biztos voltam:
ha történne vele valami, abba belehalnék. Most, hogy visszaemlékszem, talán
jobban szerettem, mint a saját testvéremet. Tudtam, ennek nem így kellene
lennie, de akárhogy is próbáltam, sosem tudtam máshogy érezni…
- Boldog születésnapot! –
suttogta a fülembe, miközben átölelt.
Hirtelen eltolt magától, s ajkait
az enyémhez szorította. Olyan hirtelen történt, hogy még a szememet sem volt
időm lehunyni.
Fogalmam sincs meddig tarthatott,
mert számomra még az idő is megállt. Egy varázsütésre lett vége a dolognak, Zao
csak mosolygott.
- Ez a mi titkunk lesz, rendben?
– suttogta. – Én is szeretlek, amióta megláttalak, de nem lehetek veled.
Várnunk kell még. Várnunk, míg felnősz. Ígérem, hogy mindentől megvédelek,
megteszek bármint, hogy boldog légy.
Megindult az ajtó felé, s kiment.
Ha kinyitja az ajtót és visszanéz, akkor igazat mondott – gondoltam
magamban.
Egy perc sem telt el, az ajtó
résnyire kinyílt, Zao bedugta a fejét a résen.
- Jöjjön reggelizni, kisasszony,
sok finomságot készítettem – mondta, majd rám kacsintott.
Becsukta az ajtót, s eltűnt.
Bárcsak igaz lenne, amit mondtál. Olyan boldoggá tennél vele… Nem is
kellene ez után, hogy tested rögtön enyém legyen, hisz tudom: szíved már rég az
enyém.
Felöltöztem, amilyen gyorsan csak
tudtam. Villámgyorsan lerohantam az emeletről, egyenesen az étkezőbe. Vincent
már az asztalnál ült, de még nem evett.
- Jó reggelt, húgocskám! – állt
fel Vincent az asztaltól, és odajött hozzám.
- Jó reggelt! – köszöntöttem
vissza.
- Ma mellettem eszel – fogta meg
a kezem, és intett Zaonak – aki időközben jött be -, hogy hozza utánunk a
széket.
Leültünk. Megláttam Hannabellt a
konyha felé vezető ajtóban, a kezében egy hatalmas tortát tartott.
- Boldog születésnapot! – mondta
egyszerre Vincent, Zao és Hanna.
A boldogságtól sírva fakadtam.
- Emlékszem, mikor anya és apa
még éltek, akkor is mindig így ünnepeltük a szülinapomat – szipogtam.
- Megérdemled – mosolygott rám
Vincent, letörölt az arcomról egy könnycseppet. – Az ajándékod pedig… Tádá! –
mutatott a bejárat felé, ahol egy idősebb férfit véltem felfedezni.
Értetlenül néztem bátyámra,
fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.
- Mivel van gitárod, ezért
játszanod is kell rajta, nem? – A bátyám csak mosolygott. Rég nem láttam rajta
olyan őszinte boldogságot, mint akkor. Ez nekem már hatalmas ajándéknak
számított – azért a gitártanulásnak is örültem.
- Caroline Plumefluff
kisasszonyhoz jöttem – jelentette be az ajtóban álló férfi.
Az utána következő hat évben
minden nap eljött hozzám a tanító – erre végképp szakítottam időd az olvasás,
írás, számolás és egyéb tantárgyak mellett - egy órácskára. Állítása szerint
gyorsan tanultam, bemutatót is adtam rendezvényeken.
A tizennyolcadik szülinapom után
körülbelül három hónappal gyönyörű, meleg idő volt. Egyik nap egyedül
gyakoroltam egy gyönyörű dalt, mikor Zao megjelent, kezében egy tálcát tartott,
amin egy csésze tea és süti üldögélt. Megköszöntem, levettem a csészét,
kortyoltam egyet, majd visszatettem. Zao mellém húzott egy széket, helyet
foglalt.
- Gyönyörű… - kezdte, de
félbeszakítottam.
- Válaszolnál nekem egy kérdésre?
Még akkor is, ha ez a kérdés eléggé… személyes?
- Természetesen, kisasszony –
válaszolt szinte azonnal a komornyik.
- Te… miért nem öregszel?
Szemei kitágultak, látszólag
meglepte a kérdésem. Pár perccel később a csodálkozó arckifejezést felváltotta
egy démoni mosoly.
- Biztos tudni akarod, Caroline?
– suttogta bizalmasan.
- Végre megértetted, hogy
tegezhetsz nyugodtan… - jegyeztem meg a témától eltérve. – Amúgy ez milyen
kérdés? Persze, hogy tudni akarom, ha másként lenne, nem kérdeztem volna.
- Nem vagyok ember – suttogta,
miközben ismét megjelent az a démoni mosolya.
Nem értettem ezt a kijelentését,
azonban tudtam, hogy igazat beszél.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Én nem
vagyok ember. Nem vagyok olyan, mint te. Soha nem is voltam, és soha nem is
leszek – magyarázta. – Démonnak születtem.
Elmesélte a bátyámmal való
találkozását, a hozzánk kerülésének okát, és a hűségének miértjeit. Egy
szövetséget is említett.
- Miféle szövetség? –
kíváncsiskodtam.
- Sajnálom, Caroline, de azt nem
mondhatom el neked, az titok. Már így is túl sokat fecsegtem.
Azon az 1919. évi nyári délutánon
végre felfogtam. Megértettem, hogy az emberek miért szajkózták azt: „A démonok
köztünk járnak!” Igaz, egyetlen nő ordibált ilyeneket a templom bejárata előtt
– nem is értem, miért nem tiltották ki onnan -, az is igaz, hogy az a nő egy
kicsit bolond volt, de nekem akkor először jutott eszembe gondolkozni a
„prédikációján”. Előtte mindig csak az jutott eszembe, mikor elhaladtunk
mellette a templomba menet, hogy „Jé, ez a hölgy is sok pálinkával indította a
reggelt.” Talán mégse beszélt hülyeségeket?
A merengésemet Zao egy
kijelentése szakította meg.
- Így már nem kellek neked, mi? –
lökte oda nekem flegmán.
- Miért ne kellenél? Tőlem
lehetsz akár az ördög is, akkor is szeretlek - simítottam meg puha arcát.
A beszélgetés után mégis minden
megváltozott. Zao elhidegült tőlem, amibe majdnem belepusztultam. Még csak rám
sem nézett, szavakra sem méltatott. Ekkor határoztam el magam. Mindenkinek azt
hazudtam, hogy el akarok menni egy kicsit pihenni. A vonat segítségét terveztem
igénybe venni, csak éppen nem úgy, ahogy a többiek gondolták. A bőröndömbe nem
raktam ruhát, üresen raktam el.
Most itt vagyok a vasútállomáson.
Állok a peronon, várom, hogy jöjjön a vonat. Olyan szerelvényt várok, ami nem
is áll meg itt, egyenesen továbbhajt.
Nem szeretek sokmindent. Mégis
amik, és akik kedvesek a szívemnek, mind itt vannak velem. Vincent, Hannabell,
a macim, a gitárom, a bőröndöm és… Zao. Önző cselekedetre készülök, de kit
érdekel? Mi értelme élnem, ha a szerelmem levegőnek néz. Semmi… Semmi értelme…
Jön a vonat, hallom a zakatolást.
A bőröndöm le van fektetve, rá van téve a gitárom, és most a macit helyezem a
gitárra. Búcsúzásképpen integetek, közelebb lépek a sínekhez. Látom a vonatot,
tíz méter messze lehet. Elrugaszkodom, és ugrok…
Mivel a szememet behunytam, így
nem látok semmit. Vagy talán meghaltam? Nem. Úgy érzem, mintha valaki tartana
engem. Kinyitom a szememet, Zaot látom.
- Idióta – jegyzi meg, de nem
szól semmit többet.
Elegem van, a könnyeim előtörnek.
- Én idióta? – üvöltök rá. – Te
tudnál úgy élni, hogy akit szeretsz, az semmibe vesz?
- Annyira buta vagy, Caroline.
Már megmondtam, hogy fontosabb vagy számomra mindennél. Azonban tilos együtt
lennem egy emberrel.
- Nem érdekel.
- Engem igen – erősködik Zao.
- Akkor leszel szíves letenni,
ugyanis szeretném megvárni a következő vonatot.
- Mondták már, hogy nagyon
erőszakos tudsz lenni? – sóhajt.
- Mindent vállalok érted…
- Legyen – adja be a derekát. –
Viszont, ha megtudják, akkor engem megölnek. Rólad nem is beszélve.
- Nem szeretném ezt, de, ha
valami véletlen folytán mégis megtörténne a dolog, akkor… Viszlát a pokolban,
szerelmem! – csókolom meg, s közben hatalmasat dobban örömében a szívem. Olyan,
mintha egy dallamot játszana el, mely messze száll a szélben.